Van itt kérem minden, mint a búcsúban. Kedden délután alkalmi tanárként én tartottam a cserediákoknak a magyar órát, szerdán pedig egy előadás keretében arról beszéltem a főiskola könyvtárában, hogy milyen is a diákélet Belgiumban. Közben megjelent a cikkem is a Tessedik Naplóban. Ami a hét második feleét illeti, főként az is kapkodás és hajtás. Jövő héten azonban végre irány Liverpool, majd Kaunas.
Ami a fent említett magyar órát illeti, őszintén szólva nagyon élveztem. Kezdek rájönni, hogy az egyik dolog amit igazán szeretek, és bízom benne, hogy tudok is csinálni, az a tanítás. Hasonló lelkesedés jön rám általában akkor is, ha valakit angolra okítok. Talán érdemes lenne ilyesmivel (is) foglalkozni egy kicsit a jövőben.
A magyar óra a cserediákokkal egyébként gyorsan elszaladt. Igyekeztem kicsit fegyelmezni őket, több-kevesebb sikerrel. Nem könnyű ugyanis Zackbe lelkesedést önteni, miközben a három thai diákot csitítgatja az ember. Azért összességében jól sikerült, azt hiszem. Jövő hétre aztán Gyuri is meggyógyul, és veheti vissza a stafétabotot.
Tanítás közben...
Szerdán azután elérkezett végre a nagy nap. A könyvtár szervezésében létrejött ERASMUS-DÉLUTÁN keretében Diákélet Belgiumban címmel tartottam előadást. Viszonylag kevesen voltak, mint minden egyes Tessedikes előadáson általában, ahol nem adnak plusz pontot a részvételért valamelyik ZH-hoz. Micheller tanárnőnek azonban tetszett az ötlet, abban maradtunk, hogy az ő órakeretén belül még legalább egy évfolyamon előadom majd ugyanezt.
Közben már megkaptam a felkérést egy következő prezentációra is, jelesül Litvánia bemutatására. Valamikor novemberben kerítenénk erre sort, az első nagy ZH rohamot követően. Ha minden jól megy, a jövő héten tudok is venni kinn egy kis édességet hozzá, hát majd meglátjuk.
Időközben megjelent a cikkem a Tessedik Naplóban. Jó, jó, a dolog apró szépséghibája, hogy az ERASMUS-karcolatok alatt nem szerepel a nevem, így hát senkinek fogalma sincs róla, hogy ki írta, hacsak nem ismer engem, a történeteket, vagy a cikket innen a blogról. Sebaj, nothing can be perfect. Hétfőn egy diákmagazinnak is küldtem egy cikket, szintén ERASMUS témakörben, jelentős összeget ígértek érte, hát majd meglátjuk.
Ami a hét hátralévő részét illeti: ma Budapestre megyek a többiekkel egy állásbörzére, elsősorban a buli kedvéért, és hogy végre egy egész napot együtt tölthessek a főiskolai barátaimmal. Estétől aztán statisztika tanulás, mert hétfőn ZH. Ha pedig azt is letudtam, akkor már nincs más hátra mint előre, irány Liverpool, és csütörtökön Kaunas... Végre :)
Tekintve, hogy az utóbbi időben számos szemrehányást kaptam azt illetően, hogy enyhén szólva akadoznak élménybeszámolóim a blogon, így hát igyekszem komolyan venni a jóindulatú kritikát, és egy kicsit tényleg rendszeresebben írni. Következzék most tehát a mögöttem hagyott másfél hát krónikája.
Ami a belgiumi utazást illeti, mondanom sem kell, hogy kellemes élményekkel, feltöltődve érkeztem róla haza. A cég, akinek dolgozom, kitűnő körülményeket teremtett a képzéshez, no meg persze a pihenéshez is. A hotel, ahová a szállásunkat foglalták, a város központjában volt, öt percnyi sétára az irodától. Ami pedig az étkeztetést illeti, arra sem lehetett panasz.
A képzés rendben lezajlott, és lényegében olyan volt, mint bármelyik nyugat-európai vállalati képzés. Nagy plazmatévére kivetített prezentációk, szabad programok a kedves alkalmazottaknak, szendvicsek, vacsora, vállalati buli. Tényleg egy szavunk sem lehetett...
Egy vicces történetet azért el kell, hogy meséljek. A szállodába a bolgár lánnyal, Violetával egyszerre érkeztünk, hiszen gépünk csaknem egyidőben landolt Brüsszelben. Amikor a hotelba értünk, kiderült, hogy van némi kavarodás a szobafoglalásokkal, így a recepciós a végén megkérdezte: "Nem bánjátok, ha egy szobába teszünk titeket?" Egymásra néztünk, aztán mosolyogva csak annyit válaszoltunk: "Végülis nem." Délutánra azért megoldódott a dolog, és kaptam saját szobát, szerencsére, vagyis hát ki tudja...
Mégis, engem ebben az egész Belgiumban valahogy Kortrijk érdekelt leginkább. Péntek délután érkeztem meg, nem meglepő módon szakadó esőben. Először leparkoltam a cuccomat Áginál, az egyik magyar lánynál az Ourdenaardsesteenweg 67. alatt, majd miután megismerkedtem Eglével, a litván lánnyal a földszinten, nyakünkba vettük a várost, és átbaktattunk az egyik Tessedikes magyar lány, Tündi születésnapi bulijára. Nagyot nézett, amikor meglátott, én persze rögtön poénból bevágtam, hogy: "A Tessedik Sámuel Főiskola Gazdasági Főiskolai Karának nevében boldog születésnapot kívánok". Jó hangulat volt, de csak keveset maradtunk, mert ne messze onnan Jonasnak is szülinapi bulija volt, és azt sem illett ám kihagyni.
Így hát átbaktattunk oda is, és Koen, Brech, Jonas társaságában töltöttük az estét. Olyan negyed kettő lehetett, amikor az Ágitól kölcsönkapott kerékpáron elsüvítettem a Chicken House-ba, Vytas és Inga egykori házába, ahol már megvetett ágy várt egy belga lány, Tine vendégszeretetének jóvoltából.
A szombat igazán kellemesre sikerült. Bejártam a várost, vásárolgattam, pihengettem, majd este megint a volt szállásomon Ágival és a litvánokkal. Vasárnap reggel még elnéztem a templomba, ahová Pavlát kísértem el néha annak idején, és végül haza az esti MALÉV géppel.
Ezt persze egy hetes hajtás követte, hogy a felhalmozódott teendőket behozza az ember. Szombaton ráadásul Budapestre mentem, mert egy egykori személyügyes évfolyamtársam, Erika jóvoltából egy holland cégnek dolgoztam egy nemzetközi állásbörzén. Hihetetlenül jó hangulatban telt az egész nap, a hollandok iszonyatosan jó fejek és intelligensek voltak, szaladt az idő. Közben ráadásul összebarátkoztam a litvániai EURES vilniusi kirendeltségvezetőjével, a 23 éves Ginta-val is. Ki tudja, mikor szorulok majd még a segítségére.
Egyelőre csak képekben, de íme egy rövid ízelítő a múlt heti belgiumi látogatásból. Beszámoló és újdonságok további utazások ügyben hamarosan, amint túlélem ezt a néhány napot. :)
Mi sem bizonyítja jobban, hogy zajlik az élet errefelé, minthogy kicsit megritkultak a blogbejegyzések. Itt és most leteszem a nagy esküt, hogy a jövőben igyekszem majd gyakrabban beszámolni napjaim többé vagy kevésbé érdekes eseményeiről. Addig is, kárpótlásul következzék most a mögöttem hagyott néhány nap krónikája, amely könnyen összefoglalható a címben szereplő rövidítések segítségével.
Időm legnagyobb részét a főiskolán töltöm. Hétfőn, kedden és szerdán is vannak óráim, így aztán ezeken a napokon főként errefelé rontom a levegőt. A héten a rendkívül izgalmas órákat kivéve, amelyeken egyébként lelkesen megállapítottam, hogy ez a számvitel nevű dolog szép is, jó is, csak nem nekem való, szóval eme felismerésen kívül történt néhány fontos esemény.
Először is eldöntöttem, hogy TDK-zom. Korábban már három alkalommal indultam, mindháromszor meg is szereztem végül az első helyet. Idén még egyszer nekirugaszkodom, szeretném bizonyítani, hogy az egy éves belgiumi "lazítás" ellenére is képes vagyok még jót produkálni, és nyerni. Az elképzelés a következő: "A mezőberényi és békési cigányság társadalmi, gazdasági helyzetének összehasonlítása, különös tekintettel a munkaerőpiacra."
Ez persze egészséges kérdőívezést jelent. Gurzó tanár úr elfogadta a témavezetői felkérésemet, de Micheller tanárnőt sem szeretném kihagyni a dologból. A hétvégén ehhez a témához gyűjtök majd adatokat a netről, elkészítem az előzetes kérdőívet, és jövő héten meg is vitatjuk azt. Emellett jártam már a Regionális Kutatóközpontban, ott is szívesen fogadtak, és sok ötlettel, segítséggel vártak.
Közben, ezt talán még nem is említettem, segítkezem Nikinek az AFS-ben. Ez egy nemzetközi diákcsere szervezet, amely évről-évre diákokat utaztat a világ egyik részéből a másikba, és a fiatalok ott egy helyi családdal élnek egy évig, no és persze helyi iskolába járnak és magyarul tanulnak. A körzetünkben jelenleg 5 cserediák él: két thaiföldi, egy német, és két amerikai. Utóbbiak közül az egyik, Zack, az én városomban.
Keddenként a diákoknak magyar órájuk van, csütörtökön pedig az ún. Angol klub, ahol itteni diákokkal egészül ki a csapat, és különféle témák vetődnek fel, amelyeket angolul vitat meg a társaság. Ezen a két délutánon általában ott vagyok én is velük, továbbá főként Zacknek igyekszem segíteni, ha már úgyis egy városban lakunk. A témáról holnap majd bővebben írok még, mivel ma interkulturális délutánon veszünk részt a Csaba Centerben, amiről mindenképpen mesélni szeretnék.
És akkor itt van még a cég is, akinek dolgozom. Ahhoz, hogy továbbra is nekik dolgozhassak majd a szerződésem lejárta után, ki kell váltsam a vállalkozói igazolványt, és számlaképesnek kell lennem. Lehet, hogy nem a legkifizetődőbb megoldás, ám mindenképpen szeretném megtartani ezt az állást. Már csak azért is, mert ők is mindent elkövetnek, hogy megtartsanak engem...
Erre a legextrémebb példa, hogy jövő héten két napos találkozót szerveztek. Többségük persze helyben tartózkodik, tehát könnyedén részt vehetnek rajta, hiszen a vonat és szállásköltségeiket a cég fedezi. Inkább csak poénból, mintsem komoly megfontolásból, de a múltkor rákérdeztem, hogy repülőjegyek árát nem térítik-e, mert akkor én is mennék. Nos, az a helyzet, hogy bevállalták...
...Így hát jövő héten megyek Belgiumba, október 1-5 között. Már le is foglalták nekem a jegyeket, jellemző módon MALÉV gépre, gondolom fapadosról még nem nagyon hallottak. Sebaj. Emellett október 1-jére és 2-ára foglaltak nekem hotelszobát, a fennmaradó két éjszakára pedig leutazom Kortrijkba, és onnan megyek majd vissza a reptérre vasárnap délután.
Szóval zajlik az élet, ezért nincs idő mindig blogírásra...
Többen is kérték tőlem az elmúlt hetekben, hogy írjak egy rövid beszámolót ERASMUS-os élményeimről főiskolai újságunkba, a Tessedik Naplóba. Ma délelőtt leültem hát a gép elé, és igyekeztem humoros, szórakoztató formában visszaadni mindazt, amit visszaadni egyébként lehetetlen. Bár a megjelenés még várat magára, a blog látogatói számára azért közzéteszem az irományt. Íme...: ------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
MADE IN KORTRIJK
Ha Belgium, akkor sült burgonya, csokoládé, sör. Tíz emberből kilencen bizonyára az előbbiek egyikével felelnének arra a kérdésre, hogy mi is jut eszükre erről a közel kétszáz éves nyugat-európai országról. Jómagam azonban inkább a kivételnek számító tizedik vagyok e téren. Az én válaszom: ha Belgium, akkor ERASMUS.
Abban a szerencsében volt ugyanis részem, hogy a 2007/2008-as tanévben tíz hónapon keresztül tanulhattam az ország flamand részén fekvő Kortrijk városában, méghozzá a frissen megérkező diák íráskészségeit alaposan próbára tevő Katholieke Hogeschool Zuid-West-Vlaanderen diákjaként. Az itt eltöltött időnek köszönhetően én egészen más szemmel tekintek Belgiumra.
És itt rögtön el is érkeztünk az első sarkalatos kérdéshez. Furcsán hangozhat ugyanis, de mégis így van: őszintén szólva Belgium számomra nem igazán jelent semmit. Még megdöbbentőbb, ha azt mondom: az ott élők számottevő része is hasonlóképpen van ezzel. Nekem ugyanis, mint ahogy nekik is, Flandria az, ami igazán közel áll a szívükhöz. Merthogy arrafelé a többség először és istenigazából flamand, majd csak ezután, jóval kevésbé belga.
Ennek köszönhető például, hogy a helyiek többsége nem is tudja a belga himnusz szövegét, vagy hogy tankönyveinkben soha nem találtunk például olyan kifejezéseket, hogy belga munkanélküliségi ráta, vagy belga export. (Mindig a Flandriára vonatkozó mutatók szerepeltek benne.) Épp ezért még most, az elején szeretném megemlíteni: amikor élményeimről, benyomásaimról mesélek, az jóval inkább Flandriára, s nem az egész Belgiumra vonatkozik.
Flandria tehát – mint azt az első napokban, hetekben megtanulhattuk – meglehetősen érdekes vidék. Olyan hely ez, ahol vasárnapra bezárnak a boltok, ezért kezdetben a felkészületlen külföldi diák jó eséllyel tölti koplalással a hét utolsó napját. Afféle vidék, ahol tíz percenként váltakozik a szakadó eső és a verőfényes napsütés, őrületbe kergetve ezzel a folyamatosan esőkabátot húzó-levevő rutintalan magyar diákot. A világnak az a szeglete ez, ahol az autók akkor is lefékeznek és átengednek az úttesten, ha még a zebra közelében sem jársz. Nem is beszélve arról, hogy itt szinte minden lakos csak „little bit” beszél angolul, amely szintről persze később rendszerint kiderül, hogy idehaza szó nélkül kezébe nyomnák érte a középfokút „C”-t.
Az első heteim főként ezeknek az érdekességnek a felfedezésével és konstatálásával, no meg persze a holland nyelvvel folytatott, reménytelennek tűnő küzdelemmel teltek. Már akkor sejteni lehetett, hogy nem lesz könnyű dolgunk, amikor az első estén megtudtuk: mi az utcánk neve, ahol a szállásunk található. Majdnem egy hónapba telt végül, amíg a különféle adatlapokon hiba nélkül le tudtam írni a szívemnek ma már oly kedves címet: Oudenaardsesteenweg 67. Ha pedig valaki az első hetekben meg merészelte kérdezni, hogy merre is lakom, a válasz az azóta már a méltán elhíresült „O betűs utca” kifejezés volt.
Összesen 15 diák élt egyébként ez alatt a cím alatt: csehek, lengyelek, magyarok, és egy spanyol. Velük együtt bírkóztunk meg a három hetes holland nyelvtanfolyam kihívásaival, és persze az első bulik és pókercsaták is velük együtt zajlottak. Később aztán kinyílt a világ, így az azt követő hónapokban engem leginkább a finnekhez, bolgárokhoz, no és persze a hozzám legközelebb álló litvánokhoz fűztek szorosabb szálak.
Mindeközben szeptember közepén megkezdődött a szó hagyományos értelmében vett főiskolai képzés is. Az órák és az oktatás stílusa, azt kell mondjam, gyökeresen eltér az itthon megszokottól. A legjellemzőbb különbség, hogy az előadások kezdetén minden projektoros vetítés teljes tartalmát megkaptuk papíron, vagyis nem azzal töltöttük az időt, hogy körmöltük a kivetített diákat, ezáltal sokkal könnyebben tudtuk követni a tanárok magyarázatait, gondolatmenetét.
A másik lényeges különbség, hogy a képzés sokkal gyakorlatközpontúbb. Sokáig emlékezetes marad például az a megdöbbenés, ami akkor ült ki a társaság arcára, amikor menedzsment órán az elméleti alapok elsajátítása után kezünkbe nyomtak egy 10 oldalas esettanulmányt, és megkaptuk a feladatot: az ebben található adatok alapján készítsük el a vállalat stratégiáját az elkövetkezendő időszakra. Természetesen nem egyénileg, hanem öt fős nemzetközi csapatban.
A tanulás mellett azért a szórakozás sem maradhatott el. Erről alaposan gondoskodott az itthoni HÖK-nek megfelelő STUVO, amely hétről-hétre a legváltozatosabb programokat szervezte nekünk. Csak néhány példa a sok közül: éjszakai party az uszodában (ingyen kóla és sör, zene, játékok), „KATHO a jégen” korcsolyaest, vagy persze a különféle csütörtök esti bulik a Chipsben, amit némi túlzással az ottani Club222-nek nevezhetnénk.
Ugyancsak a STUVO szervezte számunkra a külföldi kirándulásokat. Az ő munkájuk révén jutottunk el Luxemburgba 15, Párizsba és Amszterdamba 25, Londonba pedig 30 euróért. A végére persze már mi is élelmesebbek lettünk, így egy kedvező promóciót kihasználva 5 forintból megjártuk Dublint repülővel oda-vissza.
Felejthetetlen időszak volt tehát, az kétségtelen. De hogy azért a sörről, sült krumpliról és csokoládéról se felejtkezzünk el itt a végén, nos hát bizony ezekből sem volt hiány. Azonban a közel 750 fajta folyékony kenyér, no meg a 10-40 euró/kg-os áron kapható édesség jelentősége számomra messze eltörpül a mögöttem hagyott esztendő jóval személyesebb, s százszor értékesebb emlékei mellett.
- Vajon mennyi lehet az idő? – tűnődik Alina a Temze partján állva, őszinte komolysággal az arcán.
- Talán az a hatalmas torony az órával segíthet a kérdés megválaszolásában – mutatok az arany színekben pompázó, kivilágított Big Benre a túloldalon.
Magyar szó
Idős koldus álldogál a kijáratnál, amikor magyar diáktársammal kilépünk az egyik helyi bevásárlóközpont ajtaján. Némi hezitálás után kezébe nyomom a visszajárót, 20 cent sincs talán.
- Én is adok neki, ha majd tökéletes kiejtéssel azt mondja: köszönöm – fogadkozik Zoli.
Épphogy csak befejezi a mondatot, mikor az öreg megszólal:
- Magyaroszágról vagytok? Én meg Nagyváradról. Az Isten áldjon meg benneteket...
Globalizáció
Egyik órán Mr. Cottyn, üzleti etika tanárom gyakorlati példát kért a globalizációra. Elmeséltem neki, hogyan vásároltam meg februárban magyarként egy finn cég mobiltelefonját Belgiumban, és miként fedeztem fel a dobozon hetekkel később a MADE IN HUNGARY feliratot.
Több példára nem is volt szükség.
Romantika
Cseh lakótársam, Dana panaszkodott, hogy a mai férfiakból hiányzik a romantika, és hogy minden valamire való érzelmes pillanatot képesek percek alatt alatt szertefoszlatni. Hogy rácáfoljak állítására, másnap egy tányér finom reggelivel a kezemben mászom fel az ablakához a tűzlétrán.
Kopogok az üvegen, semmi válasz. Ismét próbálkozom, semmi. A brióst és a kakaót a párkányon hagyom, és csalódottan visszakúszom a földszintre.
Amikor később a történtekről faggatom, nagy nevetések között csak annyit mond:
- Ne haragudj, de a zuhany alatt voltam.
És ezek után még azt meri állítani, hogya férfiak törik össze a romatikus pillanatokat...
Kivétel
Ülünk a tengerparton Oostendében, és megállapítjuk a lengyel sráccal, Bartekkel, hogy ebben az országban bizony nincsenek igazán csinos lányok. Egyszerre azonban megpillantok egy bájos, szimpatikus teremtést, ahogyan kissé bizonytalanul lépked a part menti homokban. Óvatosan oldalba bököm Bartot, és egyetértően bólintunk: kivétel erősíti a szabályt.
Pár perc múlva Timi is észreveszi őt.
- Látod azt a csajt? – kérdezi a lány irányába mutatva. Új ERASMUS-os Pécsről, tegnap érkezett.
Egy hete kezdődött, és tegnap immár nagyüzembe is kapcsolt a főiskola. Azt kell mondjam, a lényeges dolgok közül itt semmi sem változott. Nem hogy az elmúlt egy év alatt semmi, de mióta az eszemet tudom, azóta sem sok...
Azért zajlik az élet a Bajza utca 33. alatt megint. A legnagyobb újság, hogy ismét tulajdonosváltás volt a büfében, így a kaja rosszabb és drágább, mint valaha. Tegnap ráadásul ezek a bélpoklos diákok le is rohanták a kajáldát rendesen, így délután kettőkor már Hofi Géza szelleme lebegett a mobiltelefonálást is igencsak megnehezítő aula környékén. Neki volt ugyanis egykoron ahhoz hasonló vicce, mint amit itt lehetett hallani: "Egy sajtos hamburgert... nincs... akkor egy pizzás melegszendvicset... nincs... akkor gombásat... nincs." Már épp csak az hiányzott, hogy: "Ejnye, ejnye, ki az aki ennyire válogat....?"
A másik örömhír, hogy 45 perc helyett 50 percesek lettek az órák, a szünetek pedig ennek köszönhetően harmadával rövidültek. Köszönet érte az Oktatási Minisztérium arra illetékes "elvtársának", aki nagy okosan kitalálta, hogyan dolgoztassa ugyanannyi pénzért 10 perccel tovább a tanárokat, és haragítsa magára egyúttal az utolsó pillanatokat eddig is nehezen viselő diáktársadalmat. Utóbbi nemes közreműködésének köszönhetően bizonyára nem mindennapi csuklásrohamokat élhetett át a kedves miniszter vagy államtitkár édesanyja. Jobbulást neki...
Azért a lényeg sajnos nem sokat változott. Bár a mi szakunk - ahogy a legnívósabb képzésnek számító pénzügy szak mindig is - még üdítő kivételnek számít, de máshol már nem éppen ilyen rózsás a helyzet. Az unalmas órák még mindig unalmasak, a földet, táblát, vagy kivetítőt bámuló, és orruk alatt motyogó tanárok is megvannak még. Már ha egyáltalán bemennek előadásra...
Mindent összevetve nagyban zajlik az elméleti központú, magoltató képzés, csupán a fóliatanárok "kitüntető címet" kellett projectortanárok kifejezésre cserélni a kor előrehaladtával. De köszönik szépen, még mindig jól vannak, az aktuális vonatmenetrenddel a zsebükben.
A gyakorlati képzés és nyelvoktatás persze még mindig mostoha gyerek. Belgium után nekem megdöbbentő a kontraszt, a lemaradás... Aztán valamikor ősszel megint jön majd a tanári kar össznépi megdöbbenése, hogy lehetetlen egy 20-30 főnél nagyobb, angolul értő és jól beszélő csoportot összeszedni az aktuális külföldi oktató látogatásakor. Vajon miért...?
Messze van már tehát a Mr. Cottyn-féle reggeli lelkesedés, a mosolygós, erőteljes "Good Morning, how was the party?", a Guido Peene által oly gyakran eleresztett "Everybody is happy? More or less?", vagy a Hermine angolóráin megszokott "You can easily do it, you know..."
Ez azért itt egy egészen más világ. Kicsit sárgább... Kicsit savanyúbb...
Hosszú ideig nem beszélhettem róla, hogy pontosan mit is csinálok és kinek is dolgozom Belgiumban.Most azonban már nincs többé titok, hiszen a napokban elindult a Magyar Netlog, a mögöttem hagyott hónapok munkájának gyümölcse.
Mi is az a Netlog? Nos, legegyszerűbben úgy lehetne jellemezni, hogy olyan mint az iwiw, a Facebook vagy a Myspace, csak sokkal jobb. ;) Közösségi oldal ez is, az egyik legnépszerűbb Európában. Belgiumban, de például Romániában is piacvezető, most pedig megjelent a magyar piacon is.
Az oldal ugyan még gyerekcipőben jár, hibák tehát vannak. Mégis azt gondolom, érdemes regisztrálni és megismerkedni vele. Ha másért nem is, de legalább a kíváncsiság kedvéért érdemes benézni a Magyar Netlogra.
Korábban említettem már, hogy a litvániai project egyik napján látogatást tettünk egy madármegfigyelő állomáson, melynek neve egészen pontosan Ventė Horn Madármegfigyelő Állomás. Idegenvezetőnk a rendkívül jó humorú és meleg szívű Vytautas Jusys volt, aki nemcsak tudását, hanem munkájának apró fortélyait is igyekezett megosztani velünk.
Ennek - és kedves litván barátaim közreműködésének hála - íme most egy videó, amint igyekszem egy ártatlan és jobb sorsra érdemes madarat elkapni, majd a litván jelzettel ellátott apró gyűrűvel felruházni.
(Viktorija, ačiū labai for the video ;) )
A csapat nagy részének, mint ahogy egyébként nekem is, ez volt az első gyűrűzésem. Mint azonban azt Vytautas Jusys a végén megjegyezte, a többségnek még legalább egy ilyen alkalom lesz majd az életében: úgy az eljegyzés környékén... :)
Hosszú idő után következzék most a litván kalandok további ismertetése kézművesestől, olajfúró tornyostól, görög lányostól, Kaunasostól, Jurgástól, Rokasostól...
A mocsárvidéki mászkálás utáni napon valami egészen más következett: kézműves nap. A Kintai központjában található közösségi házban gyülekeztünk, majd négy csoportra osztottak minket aszerint, hogy mit is szeretnénk kipróbálni. Lehetett kosarat fonni, faragni, tojást festeni, vagy kovácsolt tárgyakat készíteni.
Mivel az én legkedvesebb anyagom a fa, ezért én a faragást választottam. Sosem volt igazán jó kézügyességem, erről egykori technika tanárom tudna sokat mesélni, mégis, az itteni mester irányításával és segítségével úgy-ahogy elboldogultam. Készítettem egy halat, majd pedig közösen nekiláttunk a mestermű, vagyis egy aprócska pálinkáspohár kifaragásának. Közben adtam egy interjút az egyik ottani újságnak, meg is jelent a cikk két nap múlva, a nevemet az azóta elhíresült "Gavel" formában leírva, mely új becenevem lett. Íme néhány kép:
A halacska kezdete...
...és ahogyan végül kinéz. (Žuvis = Hal)
A pohárka kezdete...
...és az elkészült remekmű, no meg a mester.
A kézműves nap végén megint következett a már jól megszokott csapatvezetői megbeszélés. Ezekre rendszerint akkor került sor, amikor a többieknek megadatott a lehetőség, hogy pihenjenek egy kicsit. Mi azonban nem voltunk ilyen szerencsések.
Munka közben...
A szerdai napon következett a legkeményebb téma. Kintai határában működik ugyanis egy olajtársaság, amely a föld mélyén nagy mennyiségben található fekete aranyat igyekszik kinyerni minél nagyobb százalékban. Ehhez azonban terjeszkedniük kell, és új tornyuknak nem más helyszínt szemeltek ki, mint a falu egyetlen bejáratát a gyönyörűszép lagúnákhoz. A helyi közösség persze ellenáll, immár öt éve. Megéltek rendőrségi feljelentést, fenyegetést, vesztegetést, de egyelőre kitartanak.
Ezen a napon tehát ezt a problémát jártuk körül kicsit. Először látogatást tettünk az olajfúró tornyoknál, ahol a társaság vezetője elmondta, hogy "elméletileg" semmi probléma nem adódhat a folyamat során, az itt élőknek nem kell attól tartani, hogy egy esetleges környezeti katasztrófa tönkreteszi a vidék gyönyörű látványosságait. Aztán a helyiekkel is találkoztunk, akik persze egészen másként vélekednek minderről. Hogy őket segítsük, lehetséges, hogy a témáról egy másik project keretében dokumentumfilmet is készítünk majd a litvánokkal.
A mi "Magyar Gárdánk" az olajfúró toronynál
Ide építenék az új tornyot...
Nem meséltem még arról a felejthetetlen estéről, amelyen Magyarország mutatkozott be. Vacsorára gulyáslevest és hortobágyi húsos palacsintát készítettünk, hangulatossá varázsoltuk az ebédlőt, és előkerült persze a pálinka is. A többieknek alighanem örök emlék marad...
Büszkén jelentem, minden kész a magyar estre...
A program hátralévő részében látogatást tettünk még egy madárgyűrűző állomáson, meglátogattuk a helyi múzeumot, és persze ezernyi más, kisebb-nagyobb programon vettünk részt. Emellett megtartottuk a mi prezentációnkat is a Tiszáról, amely végül valamennyi csoport bemutatója közl a legjobbra sikerült. Íme néhány kép, csak úgy találomra az egész hétről:
Vytassal, ismét...
"Kosarat kaptam..."
Merítés a lápvidék kristálytiszta vizéből...
...és egy kis kóstoló
Elenával, a görög lánnyal...
A project végén aztán következett a privát program. Megnéztük Kaunast, elmentünk Jurgáékhoz Vilniusba, Vytasék farmjára, Trakaiba, majd visszafelé még megálltunk Krakkóban. Íme néhány kép, csak ízelítőnek.
Kaunas #1
Otthon, édes otthon... Majdnem :)
Aha, értem...
Két igazán, igazán jó baráttal Vilniusban... (Jurga & Eugenius)
Vytas barátunknak hála ismét megadatott pár percnyi hozzáférés az internethez, így hát folytatódjék a nagy litván beszámoló mocsarastól, feedbackestől.
A hétfői ebédszünet után rövid pihenőt tartott a társaság, majd délután nekivágtunk a helyi lápvidék felfedezésének. Először csak a környék növény- és állatvilágáról hallgathattunk meg egy rövid ismertetőt, majd ittunk a kristálytiszta patakvízből, végül pedig egy olyan programmal zártunk, amelyet alighanem sose felejtünk el: tettünk egy sétát a lépvidék szívében.
A dolog egyszerűbbnek hangzik, mint amilyen valójában. Ez a séta ugyanis akár életveszélyes is lehet. Az ember az egyik pillanatban még stabil talajon áll, a következőben pedig már süllyed és merül is. Szerencsés esetben csupán térdig. A terület veszélyeire az a sok csont és maradvány is figyelmeztetett, amit útközben láttunk, és amely az erre tévedt állatok után fennmaradt.
Az út ebből kifolyólag rendkívül különlegesre sikerült. Jobb híján mezítláb jártuk be a terepet, és előbb-utóbb bizony azt is magába szippantotta a láp egy időre, aki a kezdeti lépések után még magabiztosan mosolygott: nem is olyan vészes ez.
Miután mindannyian épségben kikecmeregtünk, várt még ránk az úgynevezett soundwalk. Ez körülbelül este nyolc óra körül vette kezdetét azzal, hogy mindenkinek kiosztottak két füldugót, és arra kértek bennünket, hogy alig egy órás sétánk első felében dugjuk be vele a fülünket, és úgy tegyük meg az utat.
Fél óra múlva, egy tisztásra érve aztán eltávolíthattuk a fülnémítókat, és abban a pillatban a leghétköznapibb, mégis a legkülönlegesebb élmény zúdult ránk hatalmas erővel: a természet hangja. Az a tény, hogy egy rövid időre gyakorlatilag elvesztettük a hallásunkat, egyszerre felerősítette azokat a zajokat, hangokat, amelyeket egyébként talán meg se hallanánk. Miután még élveztük egy ideig az erdő szimfóniáját, no meg a vele járó tucatnyi szúnyograj összehangolt támadását a betolakodókra, este tíz körül útnak indultunk haza.
Amíg a többiek pihentek kicsit a vacsora előtt, a csapatvezetők, köztük én is, dolgoztunk tovább. Minden este értékeljük ugyanis az adott napot, először a résztvevőkből álló kisebb csoportokban, amelyeknek mi vagyunk az irányítói, majd a csoportvezetők értekezletén újra. Az értékelés mindig más formában történik, hétfőn rajzolni kellett a csapattagoknak, amelyet a vacsora utáni, éjféli időpontra való tekintettel kitörő lelkesedéssel meg is tettek.
Hosszú készülődés után szombaton késő este végre elindultunk Budapestről a nagy és hőn szeretett Litvánia felé. Az úton akadt dolgunk kekeckedő lengyel rendőrrel, és megismerkedtünk a fehérorosz határral is. Végül mégis célba értünk, és már túl is estünk egy kezdeti csapatépítésen.
Szombat reggel felvonatoztam Zolihoz, majd az egész napos készülődést és pakolást követően este szép sorjában összeszedtük a csapat tagjait, hogy nekivágjunk végre a nagy litván kalandnak. Lillát és a másik Gábort még Pesten „gyűjtöttük be”, Petit no meg Lilla cuccait pedig Miskolcon. Az útvonal ugyanaz, mellesleg ugyanolyan hosszú is, mint legutóbb: Miskolc, Kassa, Rzesow, Bialystok felé.
Sztorik persze ezúttal is voltak. Lengyelországban kicsit túlléptük bérelt autónkkal a sebességhatárt (50 helyett 80), és a zsebre dolgozó rendőr már intett is le minket rögtön. Először 130 eurós bírságot akart kicsikarni belőlünk, amely, mint mondanom sem kell, gallyra vágta volna az egész hetet. Ekkor jött a mentő ötletem. Előkaptam a telefont, és eljátszottam a sürgősen intézkedő egyént, sűrű okéval fűszerezve.
Ezután közelebb sétáltam hozzájuk, elengedtem egy „Do you speak English”-t, a válasz annyi volt „Poooolish”. Rákérdeztem a németre, ugyanez a felelet. Így hát gyatra lengyel tudásomat igénybe véve elmagyaráztam kézzel lábbal, hogy diákok vagyunk, Litvániába tartunk, és van 20 eurónk, vagy bankkártyánk. Benyalta, eltette a 20 eurót, és mehettünk is tovább.
Egészen a fehérorosz határig. Bialystocknál elnéztünk ugyanis egy kereszteződést, így végül arra eszméltünk, hogy nagy beléptető kapuk tornyosulnak előttünk. Így aztán kanyar vissza, és most már tényleg irány Litvánia.
A határt átlépve én már otthon éreztem magam. Ha csak lehet, igyekeztem Litvánul beszélni, elég sok sikerrel. Benzinkúton például gond nélkül boldogultam, még számlát is sikerült szereznünk. Utána Kanuas-Klaipeda-Kintai.
Vytas a szokásos lelkesedéssel fogadott, Istenem, de hiányzott ez a lökött litván. Megismertük a többieket is, én persze főként a litvánokkal megint. Egy érdekes lány köztük: Ieva. Flörtök, kellemes percek, a szokásos. Ágyban hajnal egy körül.
Reggel kileckor azután ébresztő. Litván reggeli, juoda duona, finomságok, majd csapatépítés. Itt pedig a szokásos játékok: jegyezd meg a nevét, építs szerkezetet a tojásnak, hogy magasról leejtve se törjön össze, hasonlók. Végül pedig még egy rajzolós feladat. Szóval egyelőre bemelegítés.
Most épp az ebédre várunk. Délután látogatás a litván mocsárvidékre, gumicsizma, és egyéb kalandok. Ha az internet is úgy akarja, holnap erről is beszámolok majd.
Szerda délután, másfél éves kihagyás után újra izgatottan léptem be a helyi tévé ajtaján. Elvégre újra interjúra, munkára vártak, ezúttal ráadásul már a képernyőn is látható leszek. Az ezt követő napokban pedig már Litvániáé volt a főszerep, szombaton indulunk a projectre, és még nem állunk valami jól a munkákkal. Közben megtaláltam az elkövetkező hónapok szlogenjét is: "Look forward, and take it easy".
Ami az interjút illeti, az előzetes felkészülés alapján nagyjából tudtam, hogy mely kérdéseket akarom érinteni a beszélgetés során. A Lidl helyi letelepedése kapcsán kialakult helyzet mindenképpen terítére kell kerüljön, akárcsak a kulturális intézmény vezetői poziciója kapcsán kialakult bonyolult állapot. Volt még aztán út és aszfaltozás, kerékpárút, játszótér, és néhány apróbb kérdés.
Képernyőn...
Ami az interjú egészét illeti, amely egyébként talán péntek este kerül adásba, összességében elfogadhatónak minősítem a teljesítményemet. Sikerült igazi kérdéseket feltenni, bár az erre adott válaszok lereagálásában van még mit fejlődni. Egy-két szóismétlés becsúszott az összekötésekben, erre szintén figyelni kell.
Totál...
A polgármester mindig is híres volt arról, hogy cikázik a témák között, az ember kérdezi mondjuk az útfelújításokról, és kilyukadunk a strandnál. Innen nem mindig a legegyszerűbb visszaterelni. Azért szégyent nem vallottam, szerintem az egészet tekintve rendben volt a dolog.
Sok idő egyébként sincs ezen agyalni, hiszem máris nyakunkon a litván project. A témánk a Tisza, ezen belül magamra osztottam a tiszai ciánszennyezés és árvízek kérdését, vagyis a legjelentősebb és talán a legdolgosabb részt. Ma mindenképpen szeretném megcsinálni, este aztán csomagolás, készülődés, hiszen holnap reggel már indulok Budapestre.
Az azt követő 10 napban viszont aligha jutok majd internet közelébe. Amint hazaérek azonban, rögtön beszámolok az eseményekről. Utána talán pár nap Erdély is belefér még szeptemberben az iskolakezdés előtt, az utóbbi időben nagyon vágyom már rá.
Aztán folytatódhatnak a dolgos hétköznapok. Erre az időszakra találtam ki a "Look forward, and take it easy" szlogent, vagyis "Csak előre tekints, és vedd könnyen a dogokat".
